Új szerenád 

                  

                      „Zeng a nád a tó fölött,

                       zeng a szél a nádon…”

                           Babits Mihály: Szerenád

 

Gerletoll az asztalon,

asztalán az égnek.

Girbegurba utcasor:

úgy hívjuk, hogy élet.

Szól a tücskök himnusza,

kotta-rétjük túl kusza

hangjegyekkel ékes.

 

Fúj a szél, a nyárfalomb

tükröket lobogtat.

Illanó az irgalom,

napunk egyre hosszabb.

Hogyha eljön majd az éj,

csillagmorzsás lesz az ég:

hull sötét abroszra.

 

Gerle szól és gerle száll,

visszhangzik a búgás.

Csillagképek rendje jár:

régi holdnak új ház.

Végtelennek tengerén

úszik messze nyár-levél,

elringatja hullám.

 

Szóljon újra szerenád

forgalom zaján át,

télnek ne halljuk tovább

varjú-károgását!

Ötven év az ötven év,

nem sok, ám már nem kevés:

érezni a számát.

 

Messze még az alkonyat,

jelzőlámpa villog.

Láb a zebrán átszalad,

ég felé kacsintok.

Elsuhan a villamos,

engem meg pont itt hagyott ‒

zeng az égi lichthof.        

 

Van tovább és nincs tovább 

 

Fára másztam kisgyerekként,

    már hová lett az a fa?

Hinta szállt egy régi estén,

    most egy helyben áll maga.

 

Villásfarkú sárga lepke

    kút kávára le-leszállt.

Akár egy aprócska fecske,

    körbe repkedte papát.

 

Hol van már a lepke szárnya,

    hol van már a nagypapa?

Régi házra hullt az árnya,

    másvilágba szállt haza.

 

Új napokban ott a régi,

    változatlan változás.

Múlt és jelen egymást éri:

    van tovább, és… nincs tovább.